A mai bölcsesség adag... még sok is...

A hír: Nő az iskolai agresszió, tanácstalanok a tanárok
Az egyre növekvő agresszió veti fel a legsúlyosabb kérdéseket az iskola világában – mutatott rá az oktatási jogok biztosa. Aáry-Tamás Lajos kiemelte: az elmúlt évben is számos olyan beadvány érkezett a hivatalához, amelyek tanulói erőszakos magatartások elszaporodásáról számoltak be.
Az oktatási ombudsman az elmúlt évről szóló, most nyilvánosságra hozott jelentésében megállapítja: az oktatási szereplők minden érintett csoportja fokozódó aggodalommal figyeli a jelenséget. Megállapításai szerint az érintettek közül a pedagógusok érzik magukat a legtanácstalanabbnak.
Különvélemény Peller Marianntól
Emlékszem, általános iskolában mindig voltak renitens osztálytársaim, akik képtelenek voltak betartani a normálisnak ítélt viselkedés szabályait, azaz szinte soha nem figyeltek oda a tanárra az órán, inkább beszélgettek, röhögcséltek, leveleztek (melyikünk nem csinált ilyet?). Persze olyan is akadt köztük, akinek nem volt elég, ha rászólt a tanító néni, folytatta a rendetlenkedést. Ilyenkor rendszerint komoly megtorlás következett: a füzetébe nyomdázott egy tigrist. (Ha jól viselkedtünk, a jutalom mindig mókus volt…) A legmegalázóbb büntetés az volt, amikor szegény Pisti nevű osztálytársamról lehúzta a nadrágot, és a fenekére nyomott egy tigrist. Csak a kellemetlen jelenet maradt meg, és az érzés, hogy én soha nem szeretnék így járni, de az eget rengető bűntettre már nem emlékszem, amiért ezt érdemelte szerencsétlen Pisti.

Kicsit később a magukat vagánynak tartó fiúk elkezdtek ellenállni, és először „csak” a takarítónőnek beszéltek vissza (amire egyébként a rettegett igazgatói intő volt a válasz), majd felszívták magukat, megnőtt a bátorságuk, és szégyenérzet nélkül visszaszóltak egyik-másik tanárnak is. Egyik tanítónő sem tudott minket ráncba szedni.
Így ment ez egészen ötödik osztályig, amikor is új osztályfőnököt kaptunk, Koós tanár urat. Képzeljetek el egy két méter magas (legalábbis akkoriban ilyen nagynak tűnt, lehet, hogy most meglepődnék, ha találkoznánk), dörgő hangú, szakállas, tekintélyt parancsoló pocakot viselő, cinkos tekintetű, lényegében igazságos, középkorú Mikulást. Aki, bár szigorú volt, és keményen követelt, ugyanakkor a motiváló dicséretet és a humort is elengedhetetlennek tartotta. A Tanár úrnak (igen, így, nagybetűvel!) pár hét alatt sikerült rávennie a leglinkebbnek és legkezelhetetlenebbnek kikiáltott osztályt, hogy tanulmányi versenyeket nyerjenek sorozatosan, hogy a legjobb magaviseletet produkálják iskolaszerte, év végén pedig közülünk kerültek ki a legjobb tanulók is.
Minden óráját repesve vártuk, biológiát és földrajzot tanított. Az óráit az első pillanatától az utolsóig imádtuk, elképesztő előadó volt, aki hol suttogással, hol érdekes illusztráló gyakorlatokkal ragadta magához a figyelmünket. Őt igazán tiszteltük. Neki köszönhetem, hogy megtanultam tanulni, és felébresztette bennem a versenyszellemet.
Minden diáknak kellene legalább egy ilyen tanár. Hova lettek a karizmatikus, ízig-vérig pedagógusok, akiknek egyetlen szemöldökfelvonására elhallgat egy osztály?
Drága Tanár úr! Remélem, még sokáig tanít! Mindent köszönök, és sokszor puszilom!

THANK YOU VERY MUCH! Ha már caps lock nap van. És hol vannak a normális szülők, akik foglalkoznak a gyerekkel, és nem hagyják, hogy rágót ragasszanak a másik hajába mert nem szabad rászólni, nehogy sérüljön a személyisége?!?!?!?!